Kutatástörténet

Előszó

Az a benyomásom, hogy előttem még senki nem állította össze a Verjovkin-barlang teljes kutatástörténetét. Meglehet persze, hogy most éppen dolgozik ezen valaki más is, Oroszországban vagy akár máshol. Úgy éreztem, hogy helyes lesz rendszereznem, persze magyarra fordítva, a különféle szerzőktől származó, jelenleg az Interneten föllelhető dokumentumok információtartalmát, kiszolgálva ezzel a magyar barlangkutatókat. 21 oldalnyi szövegből 5-öt állítottam elő. A túl részletes tábornaplóktól a futólag odavetett megjegyzésekig mindenfélével meg kellett küzdenem. Így váltam fordítóból először csak szerkesztővé, majd olyan szerzővé, akinek műve 99%-ban ollózott anyag. De ez az ollózás nehéz volt :-). Remélem, hogy az orosz kollégáink elnézik nekem a merészségemet, a magyar kutatótársak pedig megtisztelnek majd azzal, hogy elolvassák. Akit azonban untatni fog az ismétlődő szűkülettágítás-aknaméret-szűkülettágítás leírása, ami főképpen a harmadik kutatási időszakra jellemző, az bátran továbblapozhat a negyedik fejezetre. Ott nem fog ilyesmivel találkozni...

A saját kútfőből származó mondatok, fordítói megjegyzések, betoldott szavak dőlt betűvel láthatók.

Köszönet mindazoknak, akik a feltárásban, annak dokumentálásában dolgoztak, és külön Mihail Gyákinnak, a Perovói Barlangkutató Klub egykori elnökének, aki a kezdeti linkek megadásával segített. 

Az Alekszandr Verjovkin-barlang kutatástörténete 1968-2017

Első időszak ("őskor"): 1909-12

Felhasznált irodalom: [1]

A XX. század elején Eduard Alfred Martel meglátogatta az Arábikát és publikált erről néhány cikket (1909).

Alekszandr Kruber* pedig már bizonyos terepi kutatást is végzett ott, és szintén publikált néhány cikket (1911-12)

*Orosz földrajztudós, professzor; az orosz, illetve szovjet karsztkutatás úttörője (1871-1941) Forrás: Wikipedia

.

Második időszak ("ókor" és "középkor"): 1968-91

Felhasznált irodalom: [2 és 3]

A barlangot 1968 augusztusában találták meg a krasznojarszki kutatók, V. Vaszkevics vezetésével, az Arábika környékére szervezett, komplex szpeleoexpedíció során (I. Jefremov, 4332. sz. jelentés). Be is járták, 115 m mélységig, drótkötél-hágcsók segítségével. A 32 méteres bejárati akna alján egy kis törmelékes párkányt, utána egy 10 méteres, majd egy 20 méteres, végül egy 25 méteres aknát találtak. Továbbjutási lehetőséget azonban nem láttak. 

A krasznojarszki kutatók1983-ig föltárva
A barlang, amelynek a C115 kódmegnevezést adták, felkerült Grúzia[**] legmélyebb barlangjainak listájára (Z. K. Tintilozov: Grúzia Karsztos barlangjai, 1976). Ebben a monográfiában a szerző olyan barlangokkal említi együtt a C115-öt, mint a Kruber-bg. és a Sznyézsnaja, tehát amelyekben fönnáll a lehetőség a nagy mélységig (2100-2200 m) való lejutásra. Ez akkor még csak az utóbbi esetében volt valamivel több az elvi lehetőségnél: -700 m körül tartottak, ha jól emlékszem. A krasznojarszkiak ezután azonban minden kapacitásukat a Jubiléjnaja-zsomboly feltárására fordították. Ott végül - három szifont is átúszva - 450 m mélységig jutottak. A nyolcvanas évek elején pedig már nem tudták megtalálni a barlangot a - szintén Krasznojarszkból érkezett - kutatók, minthogy annak jele a térképen nagyon rossz helyre került. 

1981-től kezdve a szovjet barlangkutatók - A. Klimcsuk kezdeményezésére - egy bizonyos rendszert vittek a barlangok keresésébe. Az Arábika-tömböt kutatási területekre osztották és ezeket egy-egy klubra bízták. A Treugolnyik környékén öt völgyet különítettek el a terepbejárások számára. Így történt, hogy 1982-ben a Perovói Barlangkutató Klub (Moszkva) expedíciója megjelent ebben a körzetben, Alekszej Ivanov vezetésével. Az akkor felfedezett sok egyéb barlang között, ők is rátaláltak a C115-re, és П1-7 kóddal jelölték meg a bejáratot. Leszállást nem végeztek. Az azonosságot talán sejtették, talán nem.  Amint az az Elhelyezkedés oldalon látható, a barlang az 1. számú völgyben (a völgyfőben) található. [1 és 2]

1983 júliusában Alekszej Ignatov vezette az expedíciót. Ekkor történt meg a perovóiak részéről az első, kétfős bejárás. Ennek során kifejezetten keresték a krasznojarszki elődök nyomait. Nem sokkal azelőtt járt ugyanis a táborukban Viktor Melnyikov (Krasznojarszk), és hozzájárult, hogy ha úgy találják, hogy a П1-7 azonos a C115-tel, kutathatnak benne, csak ez utóbbi kódjelet is tartsák meg, a fiúk emlékére. Elmondta ugyanakkor, hogy a C115 egyetlen ágból áll, az elágazásra vagy folytatódásra utaló jelek nélkül.

A leszállás végeztével azonban, már a visszamászás során, 75 m-en, Oleg Parfjonov észrevette, hogy a fal menti törmelék között, egy repedésben megcsillant egy régi elemköteg. Az azonosság kérdése ezáltal eldőlt. Ahogy előhúzta onnét, feltűnt neki, hogy ebből a repedésből erős huzat jön. A rákövetkező napon ezen a helyen kibontották az ún. Vova Zsdanov-féle aknaelágazást, amelyen keresztül -120 m-ig járták be a barlangot, ahonnét még volt folytatás (egy szűkület állta útjukat).

1984-ben a perovóiak a 400 m légvonalbeli távolságra lévő Psenyicsnaja-barlangban kutattak, -220 m-ig jutva.

1985-ben, ismét A. Ivanov vezetésével zajlott az expedíció. A Verjovkin-barlangban Szergej Belouszov csapatának, legelőször Tatjána Reisznernek [9] sikerült túljutnia a szűkületen, amely még sok évig okozott kellemetlen perceket minden arra járónak. A cső, illetve kulcslyuk formájú, 10 fokban emelkedő járat egyből egy nagy akna közepére vezet. Így tehát a levett sisakot és slószt a még a szűkületben fekve kellett újra fölvenni. E továbbjutás eredményeként gyorsan sikerült a barlang mélységét 330 m-re növelni. Az új végpontot egy omladék képezte. Szergej Belouszov(?) visszaemlékezése [5] szerint mindez már 1984-ben lezajlott, és neki magának sikerült az első "hernyózás".

1986-ban (vagy 1985-ben? [5]) Viktor Reiszner vezette az expedíciót. A végponti omladékban, a megmozduló kőtömbök csaknem súlyos baleseteket okoztak: Vlagyimir Horjevet két kőlap összenyomta, miközben fejjel lefelé bontott. A társak gyors, ügyes segítségével sikerült "csak" bordatörésre csökkenteni a következményeket. Sz. Belouszovnak pedig a hatodik érzéke segített elhagyni azt a helyet, ahová kisvártatva egy 300 kg-os kő zuhant le. Ezt később standként tudták hasznosítani. Az omladék biztosítása és a bontás befejezése után tovább tudtak ereszkedni a 15 méteres aknába. Azt egy 40 méteres követte, amelynek alján egy nagyon szűk hasadék képezte az újabb akadályt. Azon pedig V. Reiszner csapatának sikerült túljutnia, majd 440 m mélységig, egy hosszú meanderig hatolnia. Egyes adatok szerint "csak" 430 m, A. Klimcsuk térképén pedig 427 m-t látok.

Az eddig feltárt szakaszok megtekinthetők a Kit. metszet (1986) almenüpontban.

 

Alekszandr Verjovkin fényképe

1986-ban nevezték el a barlangot Alekszandr Verjovkin korábbi klubtag tiszteletére, aki egy szifonúszás során halálos balesetet szenvedett (Északi-Kaukázus, Szu-Akan barlang).

 

1987-88-ról csak annyit találtam, hogy "sikertelen a sok víz miatt", illetve "ez az expedíció idejének helytelen kiválasztásából adódott (július). A hóolvadás miatt a barlangban folyókról lehetett beszélni, komoly munkáról már kevésbé". [5]

Ennek kénytelen vagyok részben ellentmondani: az 1987. évi expedíciót biztosan augusztusban tartották, Viktor Reiszner vezetésével, hiszen akkor én is meglátogattam őket a helyszínen. Kiss Sándorral (Manó) az Iljuhin-rendszer feltárását végző, ugyancsak perovói vezetéssel zajlott nagyobb létszámú expedíció tagjai voltunk. Az ütemtervünk adott nekünk pár napnyi szabadságot és azt erre használtuk föl. A naplóm bejegyzése szerint (augusztus 7.) „Vityáék ma lementek a bg-ba10 napra”. Mindez tehát már bőven augusztus közepén történt. Akárhogy is, jelentős eredmények nem születtek.

Az utolsó két siker ebben a korszakban: 1990-ben kibontottak egy omladékot a végponti meander fölött, miáltal még néhány méterrel mélyebbre jutottak le az addiginál. Végül 1991-ben találtak egy párhuzamos ágat (aknát?) is, mégpedig 100 m mélységben [5]. A szerző nem adta meg az ág méreteit, de azt világossá teszi, hogy a legalján, az utolsó szűkületnél meg lehet próbálkozni a fölülről való megkerüléssel. Úgy látom, hogy ezek a feltárási eredmények már nem is kerültek rá a térképre, és a későbbi brigádok már nem is foglalkoztak velük.

A klub fő erőit ekkoriban az említett, 1240 m mélységű Iljuhin-barlangrendszer foglalta le, négy tagú szifon-láncolatával. Ezeket egymás után át kell úszni a továbbjutási kísérletek során, ráadásul közöttük aknasor van.

Harmadik időszak ("újkor"): 2000-2015

Felhasznált irodalom: [3,6,7,8,9,10,11 és 17]

Talán megkockáztathatom a kijelentést szakirodalmi igazolás nélkül is, hogy a legtöbb szovjet-posztszovjet egyesületet megviselték a rendszerváltás utáni évek – Magyarországon is átélt – egzisztenciális nehézségei. Ezek megnehezítették a létszám- és időigényes expedíciók megszervezését. A Perovói Barlangkutató Klub sem volt kivétel.

Ráadásul Abháziában, amely addig – bizonyos autonómiát élvezve – Grúzia része volt, polgárháború tört ki, ami hosszú évekre teljesen lehetetlenné tette a barlangkutatást. Miután pedig 1995-ben bekövetkezett a klubot érintő második halálos búvárbaleset is (Vlagyimir Kiszeljov, az egyik legtapasztaltabb, legtekintélyesebb tag, a szovjet barlangkutatás világszerte ismert krónikása, nekem ottani patrónusom járt szerencsétlenül), nem lehet csodálkozni, hogy csak 2000 augusztusában zajlott le a klub következő Arábika-expedíciója.

Ekkor, Szergej Belouszov javaslatára, ismét a Treugolnyik-körzetben dolgoztak (a közelben lévő, korábbi Perovó-favorit Iljuhin-barlangrendszerben tehát nem). A korábbiaknál nagyobb létszámmal (20 fő), de persze ez már nagyobbrészt egy új generáció képviselőiből tevődött össze . A fő célkitűzés a Verjovkin-, Gandhi- és Psenyicsnaja-barlang további feltárása volt. Az újabb tagok ekkor ismerkedtek meg ezekkel a barlangokkal. SRT-re cserélték a korábbi kétköteles kiépítést. Elvégeztek egy kis kürtőmászást 100 m mélységben, és megvizsgálták a végponti szűkületben a továbbjutási lehetőséget, de az érdemi munkát a következő évre halasztották. Találtak néhány jó lehetőséget máshol is a továbbjutási kísérletekhez. A későbbi Perovo-Szpeleo csapat (szekció) magja ezen alkalommal erősödött meg, vált elhivatott mélységi barlangkutatóvá. [5 és 6]

2001-ben kezdték el újból a végponti szűkület tágítását, kéziszerszámokkal. Néhány méter előrehaladást elértek, de azután kemény monolitba ütköztek, amivel már nem tudtak megbirkózni. [7]

2002 augusztusában – még mindig az egységes Perovói Barlangkutató Klub égisze alatt – Grigorij Szanyevics vezetésével próbálkoztak, immár az ún. perforátoros technológiával. Ismét sikerült néhány métert előbbre jutni, de a végpont megközelítése túlontúl nehézzé vált, illetve depózási nehézségek léptek föl. Az éppen soron következő kanyar mögött ugyanakkor kisebb tágulatot lehetett érzékelni. [7]

2002 novemberében – immár Perovo-Szpeleo néven – utazott egy hétfős csapat a Verjovkin-barlanghoz. Ennek az expedíciónak sikerült feltárnia egy új ágat, amely korszakváltást hozott a barlang kutatásában. A télies időjárásra tekintettel felszíni tábort nem is vertek, hanem megállás nélkül leszálltak a barlangba. 430 és 350 m mélységben bivakoltak. A végponti szűkület további tágításával már az első nap után fölhagytak, mivel a fent említett kanyarulat lebontása után valóban egy kisebb, kétfős fülkébe jutottak, onnét azonban 10-15 cm szélességű, legalább 3-4 m hosszúságú repedés következett. Így hát egyéb lehetőségek után néztek. Végül, -140-nél, egy oldalsó párkányon észrevettek egy szűk járatot, amelyet mindjárt a bejáratnál lezárt egy nagy kő. Ezt eltávolítva, egyikük átpréselődött a rákövetkező meanderen, onnét néhány letörés, majd nagy akna következett. Másnapra kiderült, hogy ez az akna 55 méteres és nagyon szép, mert méteres rétegeket vágott keresztül. Alját elborítja a törmelék, az egyik oldalfalból függőleges, szűk repedés indult, lámpaoltogató huzattal. Harmadnap, az akkumulátorok kimerültéig 3 m-t sikerült előrehaladniuk. Ezzel befejeződött az expedíció földalatti szakasza. [7]

2003 júniusában ötfős csapat tért vissza a szűk repedéshez. A sikeres kitágítás után, leereszkedve egy nagy hasadékba, abban mintegy 50 m-t tudtak egyszerre előrehaladni, egy kis akna tetejéig. Másnap ebbe beereszkedtek, 7 m-esnek bizonyult. Érdekes, hogy itt az addigi DNy irány ismét a barlangra addig jellemző ÉK-re fordul, így aztán a rákövetkező, 28 m-es akna éppen az 55-ös alatt helyezkedik el, az utóbbi pedig a bejárati aknasor alatt. A 28-as akna alján ismét csak nem az omladék átbontásával, hanem 5 m magasságban egy ablakon át sikerült továbbjutni egy 16 m-es aknába. Ennek aljából még egy kicsit lehetett lefelé menni, de - főként a huzat hiánya miatt - nem volt reményteli. Ehelyett a 7-es akna alján ki tudtak tisztítani egy kis nyílást, és egy kisebb meanderen túl megint akna tetejére érkeztek. Tízméternyi ereszkedés után ez az akna kettéoszlik. A víztől korrodálódott elválasztó gerinc formája ihlette az elnevezést: Gyinozávr, azaz Dinoszaurusz. Mindkét aknaág további 10 m mély, és a folytatódásuk is hasonlít egymáshoz: kis letörések sorozata, szűk átjárókkal összekötve. Az expedíció további napjai, a járattágítás ellenére, nem hoztak már jelentős továbbjutást. Viszont természetesen felmérték az új járatokat. Végeredményben tehát az újonnan felfedezett, háromfelé ágazó szakasz mindegyik ága 270-280 m mélységben végződött. A Dinoszaurusz után ismét csak DNy lett a fő irány, a tenger és a Zsove-Kvara völgy felé, és ez a tény - annak ellenére, hogy egyértelmű folytatási lehetőséget nem láttak - reménnyel töltötte el a kutatókat. [8]

2004-ben két expedíciót is tartott a Perovo-Szpeleo: az elsőt márciusban, igen nehéz felszíni körülmények között (a helikopter 3 km távolságban, 400 m-rel alacsonyabban tette ki őket, majd napokig ástak a hatméteres hóban, mire megtalálták a bejárati aknát. A földalatti munka végeztével pedig két napig tartott, mire hótalppal-síléccel lejutottak a civilizációba. Ezekről a kalandokról jó képet ad Pjotr Ljubimov filmje: Abházia északi pólusa (a sáros barlangi jelenetek máshonnét valók :-)). A feltárási eredmény: a Dinoszaurusz akna felső részén, a standtól ötméternyire, a túlsó aknafalban észrevettek egy repedést, amelyet addig eltakart a fal görbülete. Némi tágítás után sikerült túljutni egy tízméteres szűk járaton, de csak az egyiküknek. Ő még egy letörésen is le tudott mászni, a következő repedésig (T alakú rés).

Az augusztusi expedíció fő célpontja nem a Verjovkin-barlang, hanem a közeli Dzou-vidék volt, de P. Ljubimov néhány kísérővel azért először mégis szeretett volna "megmérkőzni" a legutóbbi szűkülettel. Mindenekelőtt azonban likvidálták a -120-on lévő "hernyózós" szűkületet, amely mindaddig alkalmanként 30 percet elrabolt a drága időből. Miután pedig az említett szelektáló repedést is kitágították az átlagos méretű személyek számára, elég könnyen túljutottak a márciusi végponton. Az után újabb letörés, majd megint szűkület (nagyon kényelmetlen, de átjárható) következett. Végül pedig egy 20 m-es akna, annak alján viszont egy vízszintes hasadék, 15 cm-nél kisebb méretű, de erős huzattal. -265 m. Ide vissza kell még térni. [9]

Mégis, 2005-től 2008-ig mindkét kollektíva más barlangokban kutatott.

2009 júniusában tért vissza a Perovo-Szpeleo, 8 fővel. Ott folytatták, ahol abbahagyták. Sikerült is kitágítani a szűkületet (Hasadék a két törött kalapácshoz), utána 10 m-nyi cseppköves akna, majd újabb szűkület következett. Miután azt is kitágították, egy másik 10-es aknához, annak alján megint csak tágítandó szűkülethez érkeztek. Ez kapta a Szuperkemény-meander nevet, mert két napba tellett túljutni rajta. Onnét egy akna vezet lefelé, odalent 7*5 m-es teremmé szélesedve. A törmelék aljából kilátszott egy kis hasadék, amelynek a megtisztításához már nem volt elég az idő. A mélység: -320 m, ami az új ágban eddig a legnagyobb. [10]

2010-ben is nyolcfős volt az expedíció, amelyből négyen a barlangban bivakoltak a műszakok között. 2,5 nap alatt tudták kibontani-kiszélesíteni a törmelékkel eltömődött, 10 m hosszú meandert. Azután 4 m letörés után egy 6*4 m-es teremben a barlang látszólag véget ért. Más lehetőség nem mutatkozott, ezért alapos vizsgálat után egy kiválasztott helyen elkezdtek bontani, fejjel lefelé, ami szerencsére elég hamar sikerre vezetett: kiderült, hogy egy nagy kőtömb miatt volt eltömődve a hasadék, amely után megint 4 m letörés, majd egy vízszintes csőjárat következett. Kismértékben azt is tágítani kellett. Mögötte az erősen huzatoló Hegyi Visszhang-meanderbe jutottak. A tágításával eltelt egy egész nap, 8-10 m előrehaladással. Már csaknem átfértek a soros aknába, de kimerültek az akkumulátorok, vissza kellett térni a bivakba. Ekkor azonban a felszínről vészjelzést hozott a társuk: odafent a rekkenő hőségben*** már elolvadt az összes hó, nincs miből ivóvizet készíteni. Így az akkumulátorok feltöltése és a munka folytatása helyett sürgősen félbe kellett szakítaniuk az egész expedíciót. Mindössze 10 méterrel jutottak mélyebbre, de az eddigi legnehezebb szakaszon jutottak - csaknem - túl. [11]

***Ebben az évben Oroszország-szerte tűzvészek pusztítottak, a száraz és forró időjárás következtében, a tőzegláp-tüzek miatt Moszkva is füstben fuldoklott.

Ősszel Grigorij Szanyevics kérésére átadták a kutatási lehetőséget a Perovói Barlangkutató Klub fiataljainak, úgymond ez az objektum éppen megfelel az ő tudásszintjüknek.

Látjuk tehát, hogy néhány évenkénti váltásban működtek együtt a kettévált klub szekciói.

2015-ig bezárólag a fiatal kutatók 4 expedícióban föltártak további 3 ágat, a Hegyi Visszhang-meanderen túl. [11]

Erről a pár évről nehéz volt az anyaggyűjtés. A klub honlapja elavult. A különféle visszaemlékezéseket és a klub fórumában talált információkat, meg a szeptember 29-i előadáson elhangzottakat raktam egyelőre össze az alábbiakban. Jelenleg várom Alekszej Baráskov válaszát.

2012: Sikerült túljutniuk a Hegyi Visszhang-meanderen, amely után egészen más (vízszintes jellegű) járatokokat találtak, rögtön három irányban: először a későbbi főágba jutottak, amelyben (1) meredeken lefelé, a vízfolyást követve, (2) felső szinteken lehetett haladni, továbbá (3) egy párhuzamos, szintén vizes ágban.

2013: Csak 5-6, végül 4 fő, ebből egy egészen kezdő; A munka a fő meanderben lefelé, -340…380 m között folyt. Néhány szűkület leküzdése és lépcsők után végül egy járhatatlanul szűk hasadék következett, amely túlságosan hosszú. Egy csuklósérülés miatt kapta ez az ág a "Felhasadt vénák" nevet (csak tréfából, hiszen nem volt annyira súlyos a seb).

2014: Nagyobb volt a létszám, mégis kevés az eredmény, tönkrement akkuk és aggregátor miatt. Végül azért meglett az időközben elveszett huzat, a meander felső szintjein.

2015: Még több ember (egy korábbi tanfolyam hatása). Két irányban is tudtak kutatni. Először a nem huzatos Narnia-ágban sikerült egy 40-es aknát megtalálni. Ott a végpont: -395 m, de valószínűleg azon túl is volna folytatás. Eközben a huzat mentén szűkülettágítás folyt. Ott - az időkeret utolsó napján - Iván Kámenyev és Alekszej Aronov kijutottak a szűkületekből egy tágas folyosóba, majd végül nagy aknához érkeztek, 360 m mélységben. [3, 11, 23 és 25]

Elég nagy előrehaladást értek el tehát, és szépen, korszerűen mértek: a 2015-ös poligonon a kékkel bekeretezett rész az övék. A barlang legnagyobb mélysége azonban még mindig a régi ágban elért 440 m maradt.

 

Negyedik időszak ("legújabb kor"): 2016-2017

A nagyszerű kilátásokról hallván, a Perovo-Szpeleo csapat is újra bekapcsolódott a kutatásba.

2016. június 10-19 között zajlott le az első "legújabb kori" expedíciójuk a Verjovkin-barlangba, K. Zverev vezetésével. Nem okozott nehézséget a gyors hóolvadás. Mindjárt az első feltáró műszakban kiderült, hogy a korábban bejelentett nagy mélységű akna, sőt aknák valóban ott vannak, közvetlenül a 360-as táborhelyen túl: egy 40-es (az alján további járatok és nagy terem) és azzal párhuzamosan a mintegy 150 m-es Babatunde-akna. Azután pedig egy patakos meanderben további 120 méternyit haladtak, szintben lefelé. Mindezeket akadálytalanul sikerült bejárni. A feltárt mélység így 650 m lett, és látszott, hogy utána a barlang vízesések sorozatával folytatódik. Kialakították a 600-as bivakot. [12, 23 és 25]

2016. augusztusában tartották a Perovo-Szpeleo csapat és a Perovói Barlangkutató Klub közös expedícióját. A kisebb mélységű szakaszokban járattágítással foglalatoskodtak, hogy időt-fáradságot takarítsanak meg- Létrehozták a második sátorhelyet -600-on. Nagy méretű járatokat találtak, egy 55-ös akna oldalából kiindulva, ezért abban a szakaszban kutattak egy héten át. Ennek során meglett a barlang első nagy terme (… m), majd egy emeletes meander, de az végül minden szinten véget ért. Ezért visszatértek a 70-es akna alsó részére, ahol meg is találták a bejövő meander folytatását a szemközti falon (a bg. fő törésirányában). Meg is találták ott a következő 80-as aknát, majd a Bőröndraktárnak elnevezett 50-est. Mire a felszerelés elfogyott, -1010-ig tudtak haladni, egy meanderbeli  omladékig, amelyen túl bizonyosnak látszott a folytatás. [25]

Így összegezték az eredményeket:
"Csak a 2000. évtől számítva, 16 év és 14 expedíció erőfeszítései révén sikerült elérniük ezt az eredményt a perovóiaknak. ... De végül is minden szűkület és vaknak bizonyuló járat ellenére sikerült az áttörés.
Augusztus 13-án az ostromcsapat – Pavel Gyemidov, Kosztantyin Zverev, Natalja Panaszenko és Alekszej Aronov – egy meredeken leszakadó meander előtt akadtak el, harminc méteres akna aljában. Minden felszerelésük elfogyott addigra. A barlang pedig folytatódott…" [13]

És még mindig 2016:

2016. október, ismét együttes expedíció: átbontották az említett omladékot, majd kialakították a bivakot (-1000). Azután 3-4 nap alatt fölhasználták az összes kötelet. Az utolsó darabka egy kisebb akna közepén ért véget.[25]

Az utolsó mozzanat: "… bekötöttem a megmaradt harmincas kötelet és leereszkedtem az aknába. Végül tízméternyi hiányzott a fenékig. A vízesés alatt lógva, szemügyre vettem az akna talpát, amelyben feketéllett a következőnek a szája. Teljesen átázva, elkezdtem fölmászni. Aljosa és Max befejezték a felmérést. A mélység 1354 m-nek adódott. Végeredményben tehát a tengerszintig kevesebb, mint egy kilométer maradt. Felépült két állandó jellegű földalatti tábor. A barlang folytatódik. Több felszereléssel, újra fogunk jönni." [14]

Egyetlen évben tehát háromszor tartottak expedíciót!

2017 februárjában a Verjovkin-barlang fölkerült a világ legmélyebb barlangjainak képzeletbeli dobogójára, a Perovo-Szpeleo csapat expedíciójának során. A felmérési adatok szerint  1832 m-es mélységet értek el. Ez a második legnagyobb érték a világon.
Az eredményekről a REN-TV (egy országos magáncsatorna) közölt hírösszeállítást.
A továbbjutási lehetőséget egy huzatoló félszifon mutatja. Biológiai megfigyelések is történtek, felvételek készültek.
A kilencfős csapat 11 napot töltött a barlangban. Létrehozták a 3. számú földalatti tábort (-1320 m). Onnét kiindulva végezték a teljes feltáró munkát, ami több mint 500 m újonnan feltárt mélységet ölelt fel. [15]

2017. július 30. és augusztus 14. között (ezek a földalatti munka dátumai) tartották meg a Perovói Barlangkutató Klub soron következő, 21 fős expedícióját a Verjovkin-barlangban.
Az említett félszifon leküzdése után egy 70-es akna, majd további lépcsők következtek. Alkalmas bivakhely híján, ekkor még az 1350-es táborba kellett visszatérniük, ami 600 m visszamászást jelentett. 1950 m mélységben tudták végül létrehozni a következő tábort. A feltárás második szakaszában onnét kiindulva, két párban (beszerelők, illetve felmérők) dolgoztak. Az aknasor időnként szétvált, száraz és vizes ágra, majd újra egyesült. 1963 m mélységben szifonra bukkantak, de megkerülhetőnek bizonyult. A második vagy harmadik ilyen feltáró műszak vége felé – meglepetésre – vízszintes jellegű labirintusba jutottak, ahol a tájékozódás nem volt könnyű. Nagyon gyors tempóban (1 óra) kellett elvégezniük ennek a szakasznak a felmérését, tulajdonképpen csak elkezdhették azt. Úgy találták, hogy ez a járatrendszer nagyjából a 2100-2150 m mélységtartományban helyezkedik el.
Három szifont is felfedeztek. Ezek vízszintjének mélysége: 2115, 2140 és 2151 m. Mindegyik tágas, 4 m-nél nagyobb járatszelvénnyel, álló vízzel. (Abban az ágban, amelyben az aknasorból érkező vízfolyás halad, -2129 m-ig jutottak. Egy 8 m mély aknácska tetejétől kellett visszafordulniuk, mivel lejárt az időkeretük.) 
A barlangban korábban már ismert három szifonhoz tehát 4 újabb csatlakozott. A barlang mélysége pedig 2151 m-re nőtt.  Ilyen módon, ez a barlang vált másodikként szupermélységűvé (> 2 km) a világon.

A feltáró munkán túlmenően, az expedíció során kiépítették a telefonkapcsolatot -600 és -1350 m között, továbbá a barlanghoz közeli, magasabb bejáratokkal való esetleges összeköttetés feltárásával foglalkoztak. A feladatok teljesítése során 16 fő járt 1000 m-es mélységben, közülük 8 pedig 1800 m-en, ez utóbbiak fele jutott el a legmélyebb pontig. [16 és 25]

2017. augusztus 14. és szeptember 3. között, tehát „melegcsákány-váltással” a Perovo-Szpeleo csapat expedíciója dolgozott a barlangban, 13 fővel. Érdekesség a közép-európai olvasó számára, hogy ennek az expedíciónak cseh résztvevője is volt, Zdeněk Dvořek személyében. A feltáró tevékenység teljes egészében 2000 m mélység alatt zajlott: az előző turnus nagyszerű eredményeinek és a nyitott feltárási lehetőségeknek hatására letettek a bemelegítő tervekről, amelyek bizonyos oldalágakra vonatkoztak. Először is telefonkábelt húztak ki, 1350 és 1950 között, majd – alkalmas táborhelyet találván egy bejövő ágban, -2100-on – egészen odáig. 20-ától 30-áig, tehát 10 napon át ebből a táborból kiindulva tanulmányozták a vízszintes jellegű járatrendszert, amely a korábban megismertnél is jóval nagyobb. Több mint 600 poligonpontot vettek föl, ami kb. 7 kilométernek felel meg.  Ez kinagyítva is látható a "Jelenlegi térképanyag" menüpontban. Ebben a barlangszakaszban a járatszelvény legalább 2 m. [18 és 25]

A Perovói Barlangkutató Klub által jelzett három szifon közül csak egy bizonyult valódinak, a másik kettő félszifon, amelyeken – megfelelő ruhában – át lehet haladni. Ezek egyike mögött egy rövid, 15 m-nyi folyószakaszhoz jutottak. A másodpercenként 0,5 m3-re (tehát percenként 30 m3-re) becsült hozam egy ún. grifonból**** tör elő, majd egy meander hasadékában, vízesésként tűnik el. Ennek a folyónak a további szakaszait egyelőre még sehol sem sikerült megtalálni. [20 és 25]

**** Felszíni forrás, illetve barlangi szifon alvízi végpontja, amelyből nagy hidrosztatikus nyomással érkezik a víz (angolul: nongravity spring; németül: aufteigende Quelle, Quelltopf, Steigquelle; franciául source ascendante) [21]

A másik félszifon (-2151 m) mögött, további 15 m-rel mélyebbre sikerült lejutni, egy immár valódi szifonhoz. Ennél jelentősebb azonban, hogy – még a félszifon előtti szakaszban – kürtőmászást hajtottak végre, amelynek révén egy újabb hatalmas, többszintes, szövevényes folyosórendszert fedeztek fel. Ez önmagában 5-6 km, habár a járatok harmada felméretlen maradt. Átlagosan 4-5 m szélesek a folyosók, de van 16 m-es is, 50 m hosszú. Szárazak, nincsenek bennük vízfolyásra utaló jelek, sem pedig csöpögés. Mégis sok a szifon, különböző szinteken és méretben, álló vízzel. Helyenként pedig kiszáradási jeleket lehet látni. Nem tudták eldönteni, hogy ez a kiszáradás recens vagy régebbi keletkezésű. A falak sok helyen csokoládészínűek. A járattalpat viszont néhol hóra emlékeztető lerakódás borítja. Ez valószínűleg nagyon finom homok, amelyből mintákat vettek. Az egész labirintus legdélebbi végében jutottak legmélyebbre, ahol két nagy méretű (20 m) tavat fedeztek fel, amelyek teljesen, a falakig kitöltötték a befoglaló termüket. Szifon felszínének gondolják őket. Kötél híján egyikükhöz sem sikerült leereszkedniük. Ezeket a grandiózus szifonokat nevezték el Némó kapitány utolsó állomáshelye, illetve Nautilus néven. A két tó között átlátás, áthallás nincsen. Vízszintjük valószínűleg azonos: -2204 m (a két mélységadat közötti 3 m szintkülönbség abból adódik, hogy a Némóban nem tudtak a vízszintre mérni, hanem csak föléje). [20 és 25]

A felmérések összesített eredménye alapján tehát immár ez lett a legmélyebb barlang az egész világon!

A barlang alsó szakaszai déli irányba, a tenger felé tartanak. A legmélyebb pont a legtávolabbi, déli járatokban helyezkedik el. A feltárók biztosra veszik, hogy ez a kiterjedt, szerteágazó vízszintes járatrendszer nem más, mint karszthidrológiai kollektor. Ezt a tényt tekintik a mostani feltárás legjelentősebb eredményének. [19]

A barlangban ismét végeztek biológiai gyűjtést, amely 9 különböző fajt eredményezett. [20]

A barlang szerencsés jellemzőjének tartják a feltárók azt a tapasztalatukat, hogy felszíni esőzés idején sem okozott az aknasor bejárása nagy problémát, mert a vízhozam nem növekedett meg jelentősen. Egyedül az az ág tűnik árvízveszélyesnek hóolvadás idején, amelyen át az aknasorból érkező víz végül egy szifonban tűnik el. [25]

--------------------------------

Úgy gondolom, hogy ezen a ponton bátran helyezhetem el gratulációmat minden magyar barlangkutató nevében. Szerény véleményem szerint is, nemcsak mennyiségi értelemben jelentős ez a feltárási eredmény, nemcsak rekord, hanem fordulópontot képezhet a tudomány számára. Ebből a szempontból ki kell emelni Alekszandr Boriszovics Klimcsuk érdemeit, aki - nyilván nem egyes egyedül - elméletileg és kísérletileg kimutatta ennek a vízrendszernek a létét, bátorítva ezzel az igen nehéz feltáró kutatásban meg-megfáradókat. És akit mi magyarok is jó néhányan személyesen ismerünk.

Hangot szeretnék adni annak a véleményemnek is, hogy ezek a csúcsteljesítmények sok tízezernyi, az ismeretlenség homályában maradó, de ugyanúgy áldozatos munkát: feltáró kutatást, felszerelés fejlesztést, elméleti kutatást, bibliográfiát, katasztervezetést, egyesületi-szövetségi szervezést, nemzetközi kapcsolatok előmozdítását stb. végzők erőfeszítéseinek is köszönhetők. Vajon lehetségesek lennének-e az ilyen eredmények, ha olyan világítással vakoskodnánk, mint 30-40 éve? Vagy éppen a hatékony járattágítási technológiák nélkül? Ezeket valakiknek föl kellett találniuk, ki kellett fejleszteniük. Jóllehet ők maguk ilyen-olyan okból nem fognak számon tartott csúcsteljesítményeket végrehajtani. Szerintem most világszerte sok-sok ember lehet(ne) büszke arra az eredményre, hozzájárulásra, amit ő adott a világnak. Ezek alkotják a piramist. Persze, a szemlélő a legfölső követ veszi észre leginkább.

Az is nagyon szép vonása a barlangkutató tevékenységnek, hogy minden siker, minden teljesítmény nagyszerű, jelentőségteljes és egyedi. Legyen az a Prez-ET5-Boegan-rendszer létrehozása, a Baradlából a Hosszú-Alsó-barlangba való bejutás vagy éppen a Cuha-patak víznyelőjének, a Bánki-víznyelőnek a bontása! Az ilyen világszenzációk pedig alkalmat adnak rá, hogy még büszkébbek lehessünk rá: magunk is ezek közé a derék emberek közé tartozunk. Legyünk rajta, hogy ezt mások is minél többen megtudják! Hogy így lássák!

Összeállította: Csepreghy Ferenc